Alkotmánybíróság a III/03704/2024 sz. határozata:

Az AB határozat alapjául szolgáló ügyben a munkavállaló első és másodfokú munkaköri orvosi alkalmassági vizsgálaton a munkaköre ellátására nem alkalmas minősítést kapott. A munkáltató a munkavállalót munkavégzésre nem osztotta be, részére bért nem fizetett, azonban más munkakört sem keresett és a munkaviszonyát sem szüntette meg. Ezáltal „patt helyzet” alakult ki.

Az Mt. 55. (1) bekezdése azt mondja, hogy a munkavállaló a keresőképtelensége időtartamára, vagy egyébként munkaköre ellátására egészségi okból való alkalmatlansága esetén annak időtartamára mentesül rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettségének teljesítése alól.

(A keresőképtelenség alatt értjük, amikor a munkavállaló a munkáját betegsége vagy beteg gyermeke ápolása miatt nem tudja ellátni. Ennek idejére a munkavállaló betegszabadságra (évente 15 munkanap, a munkáltató által biztosítva, a távolléti díj 70%-a jár), illetőleg táppénz (tb által biztosítva, a távolléti díj 50-60 %-a jár) igénybevételére jogosult, vagyis ezen időszakra megilletik fenti juttatások. A munkaköri alkalmatlanság ettől eltérően az, amikor a munkavállaló az általa betöltött munkakör ellátására valamilyen egészségügyi okból, orvos által megállapítottan nem alkalmas. Tehát a munkaköri alkalmasság minden esetben egy adott munkakörre vonatkozik és annak vizsgálatára irányul, hogy – a munkakörben végzett tevékenység általi megterhelés, az igénybevétel figyelembe vételével - a munkavállaló egyébként alkalmas-e arra, annak képes-e megfelelni.)

Az Mt. 146. §-a határozza meg, hogy munkavégzés hiányában milyen esetekben illeti meg a munkavállalót a távolléti díja. A 146. § (2) bekezdésének második fordulata rögzíti, hogy „nem illeti meg távolléti díj, ha (…) egyébként munkaköre ellátására egészségi okból alkalmatlan.”

Az Alkotmánybíróság vizsgálata kiterjedt azon összefüggésre, hogy az Mt. 55.§-a azonosan kezeli a keresőképtelen és a munkakörére egészségügyi okból alkalmatlan munkavállalót akkor, amikor mentesíti a munkavállalót a munkavégzési és a rendelkezésre állási kötelezettség alól, továbbá az Mt. 146.§-a szerint távolléti díj nem illeti meg őket. Megállapításra került, hogy a két munkavállalói csoport egyáltalán nem kezelhető azonosan, hiszen a keresőképtelen munkavállaló társadalombiztosítási ellátásban részesül, a munkakörileg alkalmatlan pedig sem társadalombiztosítási juttatásra, sem munkabérre nem jogosult. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a keresőképtelen és a munkakör ellátására alkalmatlan munkavállalók csoportja az egészségi állapotának a jellege és az ehhez kapcsolódó szociális helyzete, valamint a munkajogi jogviszonyból eredő egyéb jogai és kötelezettségei tekintetében lényegesen különböznek egymástól.

Fentiekből következően rögzítésre került, hogy „az adott rendelkezés eltérő helyzetű munkavállalók jogosultságát azonos módon szabályozza, és ezáltal az egészségi okból alkalmatlan munkavállaló többszörösen hátrányos helyzetbe kerül. Ez az ún. fordított megkülönböztetés végső soron az Alaptörvény XVII. cikk (3) bekezdése szerinti munkavállalói jog korlátozását eredményezi.”

Fentiek szerint a munkavállaló egészségi állapotára hátrányosabb helyzetbe kerül a vele összehasonlítható helyzetben lévő egészséges munkavállalókhoz képest, ez pedig visszaélésszerű joggyakorlást tehet lehetővé azáltal, hogy a munkáltató az egészségi állapotra tekintettel nem szünteti meg az alkalmatlan munkavállaló munkaviszonyát. Ez azt eredményezheti, hogy a munkavállaló munkaviszonya bérfizetés nélkül korlátlan ideig fennmarad, a munkaviszony rendeltetésével ellentétes állapotot létrehozva, végső soron a munkavállalót ösztönözheti arra, hogy ő szüntesse meg felmondással a jogviszonyát, elveszítve ezzel a munkaviszonyból esetlegesen megillető járandóságait.

Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában rögzíti, hogy a munkáltatót egyészségügyi alkalmatlanság esetén is foglalkoztatási kötelezettség terheli, erre az időszakra a munkavállalót alapbére fogja megilletni, ugyanis ha a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének nem tesz eleget (állásidő) – az elháríthatatlan külső okot kivéve – akkor az Mt. 147.§-a alapján a munkavállalót alapbér illeti meg. Az Alkotmánybíróság III/3704/2024. számú határozatában megállapította, hogy az Mt. 146. § (2) bekezdése második mondatának utolsó fordulata („vagy egyébként munkaköre ellátására egészségi okból alkalmatlan”) az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése alapján alaptörvényellenes és azt megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság továbbá alkotmányos követelményként kimondta, hogy az Mt. 55. § (1) bekezdése a) pontjának alkalmazásánál az Alaptörvény XVII. cikk (3) bekezdéséből eredően a munkavállalónak az adott munkaköre ellátására egészségi okból való alkalmatlansága esetén a munkáltató általános foglalkoztatási kötelezettsége változatlanul fennáll.

A fentiek alapján tehát az Alkotmánybíróság döntése vélhetően arra ösztönzi a munkáltatót, hogy a munkavállaló munkaköri alkalmatlansága esetén vagy más, megfelelő munkakört találjon a számára, ezzel eleget téve foglalkoztatási kötelezettségének, vagy állásidőre járó díjat fizessen a munkavállalónak, vagy végső soron – esetleges végkielégítés és felmondási időre járó távolléti díj megfizetése mellett - jogszerűen felmondással szüntesse meg a munkavállaló munkaviszonyát.